a dulimanó természetrajza

kontrollálhatatlan beesések

órák kérdéséből is huszonkilenc van még hátra

lehet, holnapra elállnak a téridő-vérzések

és emulgeálódom egy olajjal teli kádba

szitává lőtt színes anyagok

Miközben a kávéba nézett, valami olyasmi nézett vissza rá, ami nem szerepel az adatbázisban. Órákig ült, és nézte a kávét, míg a kávé kihűlt. Az adatbázisban pedig a válasz helyett kilenc új kérdésnek kellett külön lapot szerkeszteni.

csak egyet akart, ülni a szokásos két csésze kávé előtt, és hogy a kávé meghallgassa őt, és hogy a kávé viszontszeresse őt. normális vérnyomást.

(Doki takard el a szemed. most máshoz beszélek. ráadásul rákkeltö lesz. takard el a szemed, és ne duzzogj.) 

megint a tüdejében voltam, bár a halmazállapotomat firtató tudálékos megnyilatkozások és az osztott figyelem nem könnyítette meg a szublimációt. végre leképzödtem, elöször szegény pára, aztán megálljt parancsoló, füstszerü köd, fehér, és egy kicsit zöldes a legsürübb részeken, ahol a hatóanyag, ami ha eléri, a karomba hullik, hogy aztán ne tudjak vele mit kezdeni, hogy ne akarjon mozdulni, még egy pár óráig. a karomba hullott, de még hezitáltunk, mélyen belélegzett, de gyorsan ki is fújta belölem, amit ki lehetett, mikor rátört az életbenmaradási ösztön; láttam a tüdejét belülröl, nem én tettem tönkre, és igazán nem én fogom tönkretenni, mégis úgy kapálózik olykor, mintha minimum víz lennék a torkán, de csak úgy rezignáltan teszi, mint mikor már úgyis jön az eszméletvesztés. a karomba hullott megint, de minek, mert tartani képtelen vagyok, áttetszötlen ködtestem sürüsége olyan, mint amilyennek a Jupitert képzelem, a felhörétegtöl sosem látszó felszínt, ami egy gázokból álló Holt-tengerre hasonlít, vagy úgy viselkedik, mint a folyóhomok. ilyennek képzelem a Jupitert, és az én sürüségem is nagyjából egy folyadékként örvénylö légnemü anyagé. ebbe a testbe süppedt bele kábán és csak halkan kereste a kiutat, néha felemelkedett, és elindult valamerre, de az irányok minálunk elvesztik a jelentöségüket, mivel terjedni szoktunk.
lassan beszivárogtam, ahogy ismét egyenletesen lélegezni kezdett. a tüdeje rettenetesen néz ki, de olyan nekem, mintha hazamennék, és csak halkan susogom belülröl, hogy ugye, nem én tettem tönkre?

mindketten megtudtuk, hogy korábban halunk meg, mint terveztük, és mindketten nagyon nyugodtan viseljük, bár ö úgy viselkedik, mintha már negyven felé járna, és a tekintetéböl néha el is hiszem, de ez csak néha látszik, tizenegy után, mikor a nyelvét kezdi rágni, mikor már fáradt, mikor már nem szemtelen, mikor a legjobban számít minden. a vére nem akar a kémcsöbe folyni, egyszer már az összes vérét odaadta, az összes rossz vérét, de most köszöni, jól van, és megtartaná, ami életben tartja. ha más nem is bizonyítja, emiatt egészen biztos, hogy nem vagyunk rokonok, mondja azzal a rezignáltan gúnyos, reszelös mosollyal, de azt ö is irónikusnak találja, hogy az édesanyja nevét viselem, és tudom, hogy nagyon zavarja a dolog. néha, amikor hozzá beszélek, és hallgat, és olyan nehéz a pillantása, a talaj és közöttem félúton, de inkább a talaj felé - akkor fut át az agyán a furcsa tény. vörösbort iszunk, valamelyiket az utolsók közül, és egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet bámuljuk egymást, egyre nyomósabb indokkal. mindegyik pohár közelebb van a legeslegutolsóhoz, és egyre nagyobb köztük az idöbeli távolság. ezt magányosan kell véghez vinni, azért. tudom.

én még nem szoktam hozzá a gondolathoz. mármint, hogy meg fogunk halni. mármint, hogy mostanában. ki elöbb, ki utóbb. de egy másik ember hiányát megszokni olyan könnyü, mint anélkül a kémcsönyi vér nélkül élni, amihez ö úgy ragaszkodik. 

és te, és Thad Jarvis, meg a többiek, néha eszembe juttok, és akkor a tolóajtó halkan sziszegve csúszik a sínen, és az üveg mögé kerültök mind, akik nem vagytok üvegböl. emlékszem erre a tudatállapotra, és ha lehet a regressziónak elönyös aspektusa, talán ez most az. valahogy a történések egy vékony rétege felveszi újra azt az útvonalat és azokat az embereket, de ki kell hátrálni és az üvegre figyelni félig süketen, égövörös füllel, valami állandó, valami szilárd, áttetszö és hideg, érinthetetlenül hideg... ha eléggé figyelek, feltünik, hogy honnan jön a meleg, és néha magamhoz húzom, mert érzem, hogy szeret, és te, és Thad Jarvis, és az Elmés, a meg a többiek; néha eszembe juttok, de ott a kórtermi üveg, a sokféle kórházi üveg meg a legjobb barátom, az Orvos, néha a Rezidens.

meghalt Elizabeth Taylor. Vaughan megfordul karosszéria-koporsójában.

megyünk a tetőre szórakozni a személyi villámhárítómmal

felvillanok százszor és a szeme se rebben

azt mondja, többé nem csap a házába villám

már csak az a baj, hogy nem látok a nyúlon túl.

lehet, hogy a nyúl az?

úgy tünik, determinálta az események alakulását, hogy az elsö napon te voltál a nyúl, akit követtem, amikor odataláltam. hogy ne tünjön rémálomnak, mikor felébredek, hadd tudjam meg mit szánsz nekem ahelyett, amit elvettél tölem. 

nem válaszolsz. 

hiába, egy nyúl a pokolban is nyúl.

hát van az az értelem, amitöl a torkomon akad minden indulat 

szeretettel várjuk önt L4 illetve L5 librációs pontokban 

képtelenség, hogy idáig eljutottál. kérdezd meg magadtól, hogy miért, és válaszolj nekem holnap. mindennek megvan a maga helye, Doktor, te szoktad mondani, és ez is egy tárhely, mint a csillaglábú széked, amiben ülni szoktam, amikor olyan komolyan nézel, ha valami nem tetszik neked, vagy ha nem tudsz reagálni. amikor forogni kezdek a székkel. azt nem szoktad szeretni, de úgy teszek, mintha nem venném észre, mint amikor úgy teszek, mintha valamivel nem értenék egyet, vagy nem érteném. minél jobban ismerjük egymást, annál nehezebb kimondani a dolgokat. lassan kereshetek mást helyetted, Doktor, mert legyöztelek, mert legyöztél, és ezt onnan tudom, hogy állod a tekintetem, pedig nem szoktátok, túl sok, túl telített, mind ezt mondjátok. ugyanúgy utálod, mint a többiek, de nem mondhatod meg, mert kötelességed, hogy kibírd, csak te szabod meg, hogy mikor.  
lassan kereshetek más terapeutát helyetted, Doktor. mindennek megvan a maga helye, szoktad mondani, hát miért jöttél ide is utánam???

- Élve kellesz - szólt, és üldözni kezdett. Azóta tapintható a pulzusom. 

szellemképesség. egy kék kontúr, egy piros kontúr. minden adott lenne a 3D hatáshoz, ha nem egy három dimenziós személlyel történne mindez, aki most mozdulni sem képes

Szokás szerint úgy viselem magam, hogy tudom, valaki regisztrálja a mozdulataimat. Termetem magas, a mozgásom összetéveszthetetlen, dinamikus, indokolatlanul gyors, de összeszedett, szinte táncolok. Néha egy szemöldökrántással viszonzom a kihívó tekintetet, amely nem csak engem figyel, hanem azt az alakot is, aki a hátamat figyeli, akit csak azért érzékelhetek, mert a másik az üveg mögött öt nézi aztán engem, ahogy táncolok, aztán a másikat, aki szégyelli, aki csak éjfél után táncol, aki csak hölgyekkel. "Túlságosan sietsz" érzem a hátamban, és megfordulok, és "Tessék?" és akkor az üveg mögött a férfi most a hátamat nézi, a fenekem, és aki most elöttem áll, valami rutin kérdést tesz fel, és csak arra tudok gondolni, vajon ö mit nézhetett rajtam az elöbb. Balra el, kiszaladok a képböl, az üveg mögött a férfi szemérmetlenül bámul, én ugyanúgy vissza, a másik sem szembogarát, sem szoborszerü arcát nem fordítja utánam, mert épp látómezejének perifériáján állok, és ezt onnan tudom, hogy ö meg az enyémen, és nyugtázzuk egymást.
Éjfél után elmegyünk egy helyre, ahol táncolni lehet. Legálisan és párosan. Hölgyekkel. Rettenetes élmény, ha egy férfi tánc közben megfogja a kezem. Rettenetes élmény, ahogyan fogja, azaz tartja, jobb szó nincsen rá, tartja, söt eltartja magától, elidegeníti, mint egy eszközt, amivel csak irányítani akarja a táncot. Elmenekülök, majd a másikba ütközöm, és most nincs köztünk az üveg, és megfogja a kezem, fogja, nem tartja, nem eltartja, fogja, öleli a derekam, a csípöm... Rettenetes élmény ha egy férfi tánc közben úgy fogja a kezed, mintha az övé volnál, és elidegenít a többiektöl, magadtól, mint egy eszközt, amit irányítani akar. Továbblendülök, és leülök egy sarokban, és mindketten felém néznek. Tartózkodóan, kihívóan. Az egyik csendben, távolról köszön és elmegy, a másik nem hagy, amikor elmennék. 
Minden napunk így telik. Hárman vagyunk. 
A férfi az üveg mögött.
A férfi, aki üvegböl van.
És én ott vagyok kettejük között.

'Now I lost my sense of humor for a while

that usually keeps him aware of my gravity.'

                                 - Rules Of Distraction - 

türelmetlen vagyok megint, bár nem tűrhetetlenül. kiugró ablakpárkányok alatt várakozik rám a hőmérséklet-ingadozás, és lehet, hogy holnap megint kesztyűt kell majd húznom, olyan hideg lesz, és nem hagyok ujjlenyomatot a kávéscsészén. apropó, két hete nem ittam kávét, vigyáznom kell, hogy ne tűnjön fel. hogy össze ne ránduljon a szám a keserű íztől. illetlenül közönyös és kifejezéstelen leszek, erőltetetten nyugodt és kedélytelen. megfenyegettem, hogy a lelkére török és úgy érzem, ezt így kell csinálni. és ne hagyjak ujjlenyomatot a csészén, az fontos. az időt években mérő készülék a fejében, mint egy peacemaker, lassú dobbanást idéz elő, ami mint egy lomha hullám, valamikor, hónapok múlva előidéz némi változást a viselkedésében. terveim szerint addigra valóban közönyös leszek és kifejezéstelen, és azt is elfelejtem majd, hogy a lelkére akartam törni.

a nő kellemkedve, finoman a két pecsétgyűrűs, tömzsi ujja közé csípte a péksüteményt, merev csuklóval a szája előtt tartva, és aprókat harapott belőle. erről több dolog jutott eszembe

- péksüteményt sehogy sem lehet elegánsan enni, akármennyire elhiszed, hogy a véredben van

- semmit sem lehet elegánsan enni, ha kövér vagy

- lehet, hogy nincs is olyan, hogy elegánsan evés, hiszen az egy alantas testi szükséglet kielégítése

- a péksütemény valószínűleg sokat veszített élvezeti értékéből, mert tuti, hogy a kéztartásával volt elfoglalva közben

a buddhaszobrok fölött egy épület csontvázára nézek. micsoda esély a megtisztulásra!

a svéd cserediák holnap hazautazik, a francia visszajön, mert ő luxusétterem kompatibilisebb tejfölszőke váltótársánál, és könnyebben kezelhető

az erdei manó ma olyan közelről látta a bolgár kertész szellemét, hogy megérinthette volna az emlékét

helyette néhányszor belepislogott az esőcsatornába

valaki lehetne az ügyvédem holnapig, az eggyel kevesebb én, vagy az eggyel több én aki pont nem az, aki éppen én, csak egy egész kicsikét kisebb a szája, bár az enyém egészen apró, de mégsem eléggé, és törvényileg legyen szíves fellépni, mielőtt valóban szükségessé válna

köszönöm

szúnyogszenzáció ha momentán

terítékre kerül a textus

ami egyenetlen módon csak a szájamból hullámzik

és követeli vissza írott formáját

lehetőleg nem étlap formájában

 A szaggatások, hasgatások, a víziók, a vízhiányok

Polish my eyes they cannot serve the food you ordered

they could be so shiny like live oysters

but we don't like oysters so it's totally pointless

so good for you and welcome anyway

Sorella balla davanti a noi
nessun vede il suo dolor
sorella balla davanti a noi
poi via lontano, che tragico errore!
Il veleno nelle vene scorre
la vita balla con la morte.
balla con la morte.

Kóros nem tap.?

És Thea kérte... hogy csak azt az egyet mondjam meg neki... mert tudnia kell, hogy Melchior szeretett-e már egyáltalán nöt.

Csak a hozzá hasonló elkeseredett, örült perszónák képesek ennyi energiát beleadni egy ilyen kérdésbe.

Meg egy ilyen háborúba.

Ez a köztörvényes bódhiszattva épp rám pazarolja könyörületességét.

Rakéták vannak a szememben, mondja.

Atomrakéták, felelem.

A bódhiszattva továbbra sem menti az irháját.

i nonsider myself as similar to you

és csodálkozom, hogy hányingerem van ezektöl a nöi hisztériától koravén arcoktól, akiket bárcsak ne is ismernék fel. olyannyira nem szerelmesek, hogy árkot váj a börükbe. az önszerelem meg nem tágítja ki a pupillákat. az egyéjszakás, egyhetes és egyéb rövid ídötartamú szerelmek a kudarc és a nárcizmus kategóriákba sorolhatók, de megéri post mortem is hatalmasra dagasztani öket a nagyobb szélsöségek érdekében. 

trubadúri és sartre-i és egyéb minöségektöl eltekintve (a szerelem vegyes, és savanyú koncepciói) én fiatalodom, le lehet vonni a következtetéseket. hajszoltságom látszatát csak a viharjellegü szél kölcsönzi, és egyéb egzisztenciális problémák.

féktelenül belevetjük magunkat a hajszoltság látszatába, mert a látszatra adunk. sokat. föleg ezek a koravének, akik még arra is ügyelnek, hogy ne vegyenek magukhoz táplálékot. engem csak az ment meg ettöl, hogy annyira talán mégsem szeretem önmagam, mint azt, aki ettöl pillanatnyilag megment. vagy csak nem sokkal jobban.

Szegedi Kata

„Érzelmeim megrendülő talaján, szorgos szerelmi manipulációban eltöltött tíz évem minden biztosnak képzelt építménye összeomlani látszott; olybá tűnt, mintha eladdig minden egyes szerelmemben csupán a puszta életbenmaradás vágyának és kényszerének engedtem volna, kényszeresen és kielégíthetetlenül ismételgettem a testemből kétségtelenül előhívható fizikai élveket, tán egy olyan valódi mozdulat helyett, ami talán már nem is mozdulat lenne; az értelmét nem tudtam megragadni, és ezért minduntalan meg kellett ragadnom a kezemmel, lebegtem vele ezen a nagy vizen, de a lábam alól egyszer kicsúszott talajt soha többé nem lelhettem fel, ezért nem tudtam hát soha, semmiféle élvezettel megvigasztalni magam, ezért az örökös keresés, hajszolódás, hasonlóképpen hajszolódó emberi testeken! és közel sem az rendített meg ennyire, hogy én e mellettem ülő férfi testén át kívánom Theát, ő Theában nyilvánítja meg vonzalmát irántam, illetve Theában végül is visszahajlok hozzá, s így mindketten körötte keringünk, leválaszthatatlanul, annak rendje és módja szerint egy páros kapcsolatot akarunk létrehozni, de akár így, akár úgy, hárman vagyunk, s ha már hárman, akkor négyen, öten, nem, ez a bonyodalom legfeljebb úgy lepett meg, mint valami olyan ismerősnek tűnő kép, ami már csaknem emlékké válhatna, aminek azonban nem találjuk a pontos helyét és idejét magunkban; hanem mintha e bonyodalom mögött hirtelen csupaszon láttam volna meg a testemben fészkelő elemi kívánság érzéki testét, s ahelyett, hogy rendesen figyeltem volna a színpadon zajló normális eseményeket, persze erre figyeltem! kicsi volt, kékes hártya fedte, nedvedzett és pulzált, önmagában volt, tőlük és még tőlem is függetlenül, mintha a csupasz életerő testi otthonát, testi formáját látnám, mely minden újkori hiedelem ellenére nem nőnemű és nem hímnemű, nincsen neme, mert csak arra van, hogy szabadon közlekedhessünk általa egymás között.”

(Nádas Péter: Emlékiratok könyve)

néha egy egész ember eltűnik mögötted 

nárcisztikus alkatodból kifolyólag Cupido íjával lövöldözöl, akire csak lehet

a következő szöveg kizárólag kísérleti jellegű stílusimitáció, tisztelgés Nádas Péter Emlékiratok könyve című műve előtt. 

Így álltunk itt, ugyanígy, pár hónappal ezelőtt, amikor a táskámmal épp csak átpréseltem magam a rácsos kapun, hirtelen úgy állt előttem Thea, mintha én állnék előttem, mintha szólni akarnék magamhoz, igazítsd meg a hajad, és különben is, hogy nézel ki, ezeket gondoltam, miközben arra is gondoltam, dehát ez nem is a tükörképem, hanem Thea, persze, ki más, minden színésznői pofátlanságával, és a fején kicsit csálén állt a mai napra kiválasztott vörös paróka... hát mégis igazítsd meg a hajad, szerettem volna mondani, de neki nem mondhattam, mert bár különbözik tőlem, engem szándékozik jelölni, sőt jelenteni gyötrő szerelmén és gyűlöletén keresztül, mert hát mindent szeretett ő, amit én szerettem, ebben a tekintetben azonosnak mondható, heves tagadással kísért azonosulási törekvésével, engem magamat viszont ellenségnek tekintett, mégis annyira akart ő engem, de továbbmegyek, Melchiort akarta rajtam keresztül, olyan erővel, hogy harminchatos lábával vacogva toporzékolt, amikor személyemben megérezte őt, most is, mindig.

És az én szememen keresztül Melchior szeme nézett rá mindig, és Melchior gyűlölete még erősebb lett iránta, amikor Thea az én arcomon keresztül próbálta megszerezni őt, amikor rajtam keresztül akarta egyikük megragadni a másikat, a másik másik pedig engem is vitt magával, amikor menekült.

És hogy nem érzem magam szabadnak, azt túl korán felismertem, de nem engedtem el Melchior kezét, és együtt néztünk végig minden előadást, és Thea görcsös játéka közben folyton kitekintett felénk, és mi neki játszottunk, és ő annyiszor sült bele a szövegébe, hogy játéka teljesen hitelét vesztette, a játék, mely nyilvánvalóan egy amatőr színésznő hazugsága volt, most a hazugság újabb rétegével bővült, mikor már azért sem hagyhatta abba a játékot, mert elismerte volna, hogy hazudik, hát nem hagyhatta abba a hazudozást, többé nem hagyhatta abba. Utóbb már nem is figyelt rá igazán, minden elárulta őt, a toporzékoló hazminchatos lába, amikor dühe elcsúszott kabátom felületén, mert arról eszébe jutott Melchior, vagy eszébe jutott a jelmez, amit viselt, és arról Melchior, és akkor egyszerre barátságos lett, mint a hátára hengeredő állat.

Ma este mehetnénk, mondta. Nem lehet, feleltem, Melchiorhoz megyek, és hagytam, hadd rázogassa kicsit a tehetetlen düh és szomorúság, hogy hirtelen a Melchior iránti habzó szerelemmé válva úgy folyjon át rajtam, mint az útját törő víz.

De szerelme megállt köztünk, mert az én szemem szürke, Melchioré és az övé viszont barna, és e maradék különbözőségek ellenállásába ütközve szereleme célját vesztve fordult ellenünk, mindhármunk ellen, és gyerekarcán, ami talán Basedow-kór nyomait viselte az idegességtől csaknem kiforduló, korai ráncoktól övezett szemekkel, azon a töpörödött kis arcon a halál volt tetten érhető, akár egy progériás gyerek életének tíz éve egyetlen pillanatba sűrítve, ahogy abban a grimaszban kimerevedett, és a pórusokból kiömlő faggyútól először egészen vékony és pisze orra vált síkossá, majd anélkül, hogy akár egy mozdulatot is tett volna, a hangsúlyosan keskeny szájára hanyagul felkent rúzs a jobb sarkába futott össze, és egy kis nyállal keveredve elfolyt, hogy jóval öregebbnek tűnt huszonkilenc événél, és én is megöregedtem akkor, mert fagyott grimaszát tükröztem vissza a saját fintorommal.

Kiszállok – mondtam volna, de úgy maradtam, és ha egy pillanat alatt meg lehet őszülni, én megtettem volna, csak hogy valami olyasmit tegyek, ami a szörnyű kamuflázs ellentéte, amiben Thea rejtőzködött, úgy szerettem volna most kilépni, Melchiorból is kilépni, üres szarkofágot hagyni magam helyett, hogy Thea abban fetrengjen, és ne találjon sem engem, sem a saját helyét. Hogy ha ma éjjel Melchiorhoz megyek, akkor utoljára menjek, mert ha mi ketten találkozunk, mi hárman találkozunk. De ha a harmadik nincs velünk, a kettő sincs egymással. Ma elbúcsúzom tőle, elbúcsúzunk egymástól, mi hárman.

tudod, hogy nagyon szeretem a jeget

az fog belőled leginkább hiányozni, ha elmegyek

egy kiterjedt gleccser vagyok, pedig az egy kellemetlen hangalak

csak a rend kedvéért

amikor a tanár megkérdezte, ki hol szeretne meghalni, én nem mertem megmondani, hogy az űrben.

先生。宇宙に死にたい。

szépen hangzott volna.

már nem vagyok drámai alkat, legalábbis nem élem ki.

(via gifparty)

épp kezdtem viszketni tőle. kővé nem váltam. ő igen. szeme koppant.

ezentúl minden sarkon előrenyújtom a tükröt.