(Doki takard el a szemed. most máshoz beszélek. ráadásul rákkeltö lesz. takard el a szemed, és ne duzzogj.)
megint a tüdejében voltam, bár a halmazállapotomat firtató tudálékos megnyilatkozások és az osztott figyelem nem könnyítette meg a szublimációt. végre leképzödtem, elöször szegény pára, aztán megálljt parancsoló, füstszerü köd, fehér, és egy kicsit zöldes a legsürübb részeken, ahol a hatóanyag, ami ha eléri, a karomba hullik, hogy aztán ne tudjak vele mit kezdeni, hogy ne akarjon mozdulni, még egy pár óráig. a karomba hullott, de még hezitáltunk, mélyen belélegzett, de gyorsan ki is fújta belölem, amit ki lehetett, mikor rátört az életbenmaradási ösztön; láttam a tüdejét belülröl, nem én tettem tönkre, és igazán nem én fogom tönkretenni, mégis úgy kapálózik olykor, mintha minimum víz lennék a torkán, de csak úgy rezignáltan teszi, mint mikor már úgyis jön az eszméletvesztés. a karomba hullott megint, de minek, mert tartani képtelen vagyok, áttetszötlen ködtestem sürüsége olyan, mint amilyennek a Jupitert képzelem, a felhörétegtöl sosem látszó felszínt, ami egy gázokból álló Holt-tengerre hasonlít, vagy úgy viselkedik, mint a folyóhomok. ilyennek képzelem a Jupitert, és az én sürüségem is nagyjából egy folyadékként örvénylö légnemü anyagé. ebbe a testbe süppedt bele kábán és csak halkan kereste a kiutat, néha felemelkedett, és elindult valamerre, de az irányok minálunk elvesztik a jelentöségüket, mivel terjedni szoktunk.
lassan beszivárogtam, ahogy ismét egyenletesen lélegezni kezdett. a tüdeje rettenetesen néz ki, de olyan nekem, mintha hazamennék, és csak halkan susogom belülröl, hogy ugye, nem én tettem tönkre?
