„Érzelmeim megrendülő talaján, szorgos szerelmi manipulációban eltöltött tíz évem minden biztosnak képzelt építménye összeomlani látszott; olybá tűnt, mintha eladdig minden egyes szerelmemben csupán a puszta életbenmaradás vágyának és kényszerének engedtem volna, kényszeresen és kielégíthetetlenül ismételgettem a testemből kétségtelenül előhívható fizikai élveket, tán egy olyan valódi mozdulat helyett, ami talán már nem is mozdulat lenne; az értelmét nem tudtam megragadni, és ezért minduntalan meg kellett ragadnom a kezemmel, lebegtem vele ezen a nagy vizen, de a lábam alól egyszer kicsúszott talajt soha többé nem lelhettem fel, ezért nem tudtam hát soha, semmiféle élvezettel megvigasztalni magam, ezért az örökös keresés, hajszolódás, hasonlóképpen hajszolódó emberi testeken! és közel sem az rendített meg ennyire, hogy én e mellettem ülő férfi testén át kívánom Theát, ő Theában nyilvánítja meg vonzalmát irántam, illetve Theában végül is visszahajlok hozzá, s így mindketten körötte keringünk, leválaszthatatlanul, annak rendje és módja szerint egy páros kapcsolatot akarunk létrehozni, de akár így, akár úgy, hárman vagyunk, s ha már hárman, akkor négyen, öten, nem, ez a bonyodalom legfeljebb úgy lepett meg, mint valami olyan ismerősnek tűnő kép, ami már csaknem emlékké válhatna, aminek azonban nem találjuk a pontos helyét és idejét magunkban; hanem mintha e bonyodalom mögött hirtelen csupaszon láttam volna meg a testemben fészkelő elemi kívánság érzéki testét, s ahelyett, hogy rendesen figyeltem volna a színpadon zajló normális eseményeket, persze erre figyeltem! kicsi volt, kékes hártya fedte, nedvedzett és pulzált, önmagában volt, tőlük és még tőlem is függetlenül, mintha a csupasz életerő testi otthonát, testi formáját látnám, mely minden újkori hiedelem ellenére nem nőnemű és nem hímnemű, nincsen neme, mert csak arra van, hogy szabadon közlekedhessünk általa egymás között.”
(Nádas Péter: Emlékiratok könyve)
