Szokás szerint úgy viselem magam, hogy tudom, valaki regisztrálja a mozdulataimat. Termetem magas, a mozgásom összetéveszthetetlen, dinamikus, indokolatlanul gyors, de összeszedett, szinte táncolok. Néha egy szemöldökrántással viszonzom a kihívó tekintetet, amely nem csak engem figyel, hanem azt az alakot is, aki a hátamat figyeli, akit csak azért érzékelhetek, mert a másik az üveg mögött öt nézi aztán engem, ahogy táncolok, aztán a másikat, aki szégyelli, aki csak éjfél után táncol, aki csak hölgyekkel. "Túlságosan sietsz" érzem a hátamban, és megfordulok, és "Tessék?" és akkor az üveg mögött a férfi most a hátamat nézi, a fenekem, és aki most elöttem áll, valami rutin kérdést tesz fel, és csak arra tudok gondolni, vajon ö mit nézhetett rajtam az elöbb. Balra el, kiszaladok a képböl, az üveg mögött a férfi szemérmetlenül bámul, én ugyanúgy vissza, a másik sem szembogarát, sem szoborszerü arcát nem fordítja utánam, mert épp látómezejének perifériáján állok, és ezt onnan tudom, hogy ö meg az enyémen, és nyugtázzuk egymást.
Éjfél után elmegyünk egy helyre, ahol táncolni lehet. Legálisan és párosan. Hölgyekkel. Rettenetes élmény, ha egy férfi tánc közben megfogja a kezem. Rettenetes élmény, ahogyan fogja, azaz tartja, jobb szó nincsen rá, tartja, söt eltartja magától, elidegeníti, mint egy eszközt, amivel csak irányítani akarja a táncot. Elmenekülök, majd a másikba ütközöm, és most nincs köztünk az üveg, és megfogja a kezem, fogja, nem tartja, nem eltartja, fogja, öleli a derekam, a csípöm... Rettenetes élmény ha egy férfi tánc közben úgy fogja a kezed, mintha az övé volnál, és elidegenít a többiektöl, magadtól, mint egy eszközt, amit irányítani akar. Továbblendülök, és leülök egy sarokban, és mindketten felém néznek. Tartózkodóan, kihívóan. Az egyik csendben, távolról köszön és elmegy, a másik nem hagy, amikor elmennék.
Minden napunk így telik. Hárman vagyunk.
A férfi az üveg mögött.
A férfi, aki üvegböl van.
És én ott vagyok kettejük között.
