mindketten megtudtuk, hogy korábban halunk meg, mint terveztük, és mindketten nagyon nyugodtan viseljük, bár ö úgy viselkedik, mintha már negyven felé járna, és a tekintetéböl néha el is hiszem, de ez csak néha látszik, tizenegy után, mikor a nyelvét kezdi rágni, mikor már fáradt, mikor már nem szemtelen, mikor a legjobban számít minden. a vére nem akar a kémcsöbe folyni, egyszer már az összes vérét odaadta, az összes rossz vérét, de most köszöni, jól van, és megtartaná, ami életben tartja. ha más nem is bizonyítja, emiatt egészen biztos, hogy nem vagyunk rokonok, mondja azzal a rezignáltan gúnyos, reszelös mosollyal, de azt ö is irónikusnak találja, hogy az édesanyja nevét viselem, és tudom, hogy nagyon zavarja a dolog. néha, amikor hozzá beszélek, és hallgat, és olyan nehéz a pillantása, a talaj és közöttem félúton, de inkább a talaj felé - akkor fut át az agyán a furcsa tény. vörösbort iszunk, valamelyiket az utolsók közül, és egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet bámuljuk egymást, egyre nyomósabb indokkal. mindegyik pohár közelebb van a legeslegutolsóhoz, és egyre nagyobb köztük az idöbeli távolság. ezt magányosan kell véghez vinni, azért. tudom.
én még nem szoktam hozzá a gondolathoz. mármint, hogy meg fogunk halni. mármint, hogy mostanában. ki elöbb, ki utóbb. de egy másik ember hiányát megszokni olyan könnyü, mint anélkül a kémcsönyi vér nélkül élni, amihez ö úgy ragaszkodik.
