Két nap alatt háromszor robbantam fel. Felszabadító. Remélem, senki nem halt bele... és én sem.

Sokáig észre sem vettük, hogy közönségünk van. A végén nem hajoltunk meg, és tudom, hogy nem tapsoltak.

homogén szendvicsek

Ma így gondolom, holnap úgy. Miért ne hinnék neked, miért ne hinnél nekem? Igazat mondok, ha úgy érzem, igazat mondok. Amit holnap állítok, legyen bár a tegnapi ellenkezője, igaz lesz, mert bennem az. De ezek csak rétegek; ami legalul van, annak kifejezésére a nyelv talán nem is alkalmas. Ebben az esetben, bármit is fogalmazok, ferdítem az igazságot.
Igazságot?

A tartós magány előnye, hogy nem vagyunk kitéve a kényszernek, hogy szavainkkal körvonalat rajzoljunk önmagunknak. Kapcsolatainkat úgy osztályozzuk, ahogy nekünk megfelel, és nem szükséges kiértékelnünk a válaszreakciókat, amelyek legfontosabb jellemzője a hiányuk. Megkíméljük magunkat a mások okozta sérülésektől, és önmagunkat is megfosztjuk attól a szadista hajlandóságtól, hogy gondolatainkat, érzéseinket közzétegyük. Nem kaphatnak "hazugságon", nem várhatjuk, hogy megértsenek.
Eközben másfajta vonalat húzunk magunk köré. Szögesdrótból.

Mazochizmus volna, hogy nemet mondok a felkínált nyugtatókra?

Ha hagynám elaludni a feszültséget, máris történne valami váratlan.

A protokol egyre többször kívánja, hogy definiáljam magam. A másik félnek ez biztonságot ad, nekem viszont liftezni kezd a gyomrom, hiszen ettől kezdve magaménak tudok egy pozíciót, amit bármikor elveszíthetek.

 viktor&rolf

Kalitkává változom. Az összes bordám kívül van.


Press DEL to ENTER. Then CTRL, CTRL... Or just ESC

A nihil nem idilli állapot, csak lustán basznak az állatok

Indulás előtt felesleges tükörbe nézni, mert nem fogsz elindulni. Szénsavas vagyok, egy köteg könnyű, nedves buborék. Sárga-fekete képregényfigurák vagyunk, és a lábaim maguktól futnak az emelkedőn. A mindenértés és semmilét között oszcillálok. Onnan a város minden pislogással százszínű csillagszóró, az ég sűrű tejeskávé, és mi a kiskanálban ülünk. Nyugtalanságnak nem nevezném, amit érzek, de a tarkómon már régóta egy betonlepke szunnyad, hogy ne felejtsek el aggódni. Tantálni kezdek és már nemcsak a fényeket látom, hanem a  zajokat is mintha egyenként hallanám. A nyolcvanas évek üldöz bennünket, a hegy lábánál hangosabbá válik a zene. Mikor láttam utoljára ekkora szeletet mindenből, és mikor láthatok újra? Máskor ágyról-ágyra gurulunk, és csak mímeljük az éberséget? Hogy mekkora immatreiális értéket képviselnek ezek az órák, jól mutatja, hogy egyikünk kisebb monológba kezd a témáról. Valószínűségszámítás, bináris kódok, és gyakori redundancia, mert túl sok az információ. Aztán valami változik. A bőröm különválik a levegőtől, kihűl, és a végtelen magány felismerésétől nyúzottan azonnal az alvásba szöknék. Máskor nyűgösen viselném az utat, most egy szót sem szólok. Magamhoz vennék mindent, hogy a vérembe kerülve éberen tartson. Szénsavas vagyok, harminc kiló és meztelen. És ha nem alhatok el rögtön, a lepke agyonnyom.

Eddig kifejezetten kedveltem a kelet-európai modelleket a maguk névtelenségében - sokan vannak, egész egyszerűen keverem őket -, de ez mostanában kezd megváltozni. Tudniiliik valahogy mind tündérkés és szőke. Kezdem kicsit unni. Aztán ott vannak a nem-kelet-európaiak, Gemma Ward, Jessica Stam - mind tündérkés és szőke. Na nembaj. Mostanában egy angol név kezdett birizgálni, ez pedig nem más, mint Agyness Deyn - béna egy név, tudom. Eredetileg Laura volt a csaj. De nem is a név a lényeg, hanem a karakter, mert egészen friss punkrock hangulatot csempész a kifutókra, ahol csak megjelenik, vagy épp a századforduló fin de siécle életérzésének maszkulin dívájaként bukkan fel. A csaj egy darab nyolcvanas évek, objektíve nem igazán szép, és tök átlagos lenne, ha nem lenne így kitalálva. Az igazat megvallva azért is kedvelem ennyire, mert inkább karakteres, mint szép (a karakterét elsősorban hidrogénszőke pixie-frizurája adja), az viszont kevésbé pozitív, hogy gyakran szeret nyitott szájjal pózolni. De még ez is jól áll neki... Általában kékre-zöldre veri a lábait és már azt is hallottam, hogy drogos (melyik nem kólázik, ha megteheti?).
Díjazni tudnám, ha a jövőben növekedne a rövid hajú modellek száma.

Íme a téma Dolce&Gabbanában: 

Itt Anna Sui-ban:

 House of Holland, és alatta barnán: Viktor&Rolf

 És Lagerfeldnél, szintén barnán:

Egész nagy gyakorlatom kezd lenni abban, hogyan kell lenyelni a nyelvem. A baj csak az, hogy sokszor fuldoklom.

Az alábbi képet jorsi készítette, és annyira tetszik, hogy itt is közzéteszem.

A többit itt lehet megtekinteni:
http://www.flickr.com/photos/jorsi/2550150065/

Hamarosan, kissé megkésve jön a Philip Glass poszt, hamár a Ligetit ki kellett hagynom a Művészetek Palotájában. Szóval erről majd bővebben. Utána vidáman vacsoráztunk a KFC-ben, amiről viszont nem fogok többet mesélni, mert kit érdekel.

Borzasztóan fel lehet idegesíteni azzal, ha valaki evés közben egyfolytában nyomatja, hogy amit eszik, milyen egészséges, mennyi vitamin van benne, és kóstoljam már meg én is. Meg amikor közben nyammog, hogy hmmmm, nyaminyami, de finom. Pont ettől megy el az étvágyam.

Olivia Lufkin - The Lost Lolli. Nem is rossz, ahhoz képest, hogy a zenekar félig japán.
Valahogy majd beágyazok egy videót.
UPDATE: sikerült. Spiderspins és az ő zavarba ejtő refrénje... kéretik figyelmezni:}

Piros kötött garbó van rajtam. Tudom, nyár van.

Nem tetszenek a Luis Vuitton táskák.
Ezt a ruhát viszont nagyon eltalálták, meg volt még egy pár... de ebbe szerelmes lettem.
És ki más viselné egy rendezvényen, mint Milla Jovovich? Nem csalódtam:}

csudálmányos:}

De mennyire. Olykor meglehetősen kegyetlen. Régi-új kedvenc, a maga elovasod-meghalsz-mivoltában:

Szabó Lőrinc                                 
(1900-1957)

Semmiért egészen                                   

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

úgy gondoltam, a hajdesign képek szerepeltetése állandó lesz, mert ez az egyik fétisem. főleg azokat rakom be, amiket hordanék, de biztos lesz egy-két elrettentő példa is.

a következő avant-garde gyönyörűséget szívesen viselném. és ti?

Valamikor, egy meleg, kék harisnyás napon megkért, hogy szálljak ki a polcból, mert kell a hely a könyveknek. Ami azt illeti, elég kedvesen tette, mégcsak nem is győzködött, csak megfogta a kezem, mintha erre várnék, mintha erre várna. Kicsit megbillentem, de magam alá húztam kék harisnyás lábam, mert érzékeltem egyhe remegését, amit olyankor produkál, ha valami gyengén bár, de haladásra készteti.

A következő napokban már egymást győzködtük arról, hogy a polc a könyveké kell legyen, mert hát milyen polc is az, amit nem rendeltetésszerűen használnak? Mindannyian akartuk. Ő is, én is (a kék harisnyák a legjobban), és persze a könyvek, akik izgatottan lapultak egymáshoz, teljes betűrendben. Legyen hát rend, mondtuk mi, mondták ők, de senki nem mert megmozdulni, mert a takarítás igazán nagy kalandnak igérkezett.

Szemérmetlenül szemérmesen szálltam alá, hogy elfoglaljam a korábban felkínált helyet, és kellemes volt. Nagyon. Bár kissé összehúzta magát, és a szemei még mindig két osztriga módjára csattantak össze, ahányszor csak komolyabb összeütközésbe kerültek az enyéimmel, elmondhattam, hogy megdöntöttem a legkisebb távolság rekordját, melyre rém büszke lehettem, ráadásul joggal.

Amikor megjelent a szürkészöld illat, rágyújtottunk, kifüstöltük.

Komoly tervekbe fogtam, az inspiráló környezet, az egyre tágabbra nyíló kagylóhéjak azt sugallták, végre hosszabb sétákat tehetek majd távolabb, elég bátorságom gyűlt össze, hogy nekem is legyen egy saját helyem, amiből majd ő is kap, nemcsak egy polcot, mindjárt egy egész szobát. Fényeset, tágasat, zárható ajtóval.

De minden eltelő nappal jobban aggódtam valamiért. Az aggodalom is, a bizonyos valami is egyre nagyobbnak tetszett, hát nekiálltam pakolni.

"Az egyetlen dolog, ami rendben van itt, a könyvespolc..."

Amikor kicsit egyedül maradtam bent, csendben bámultam régi otthonom és potyogtak a könnyeim. - Kórházszagod van - szaladt ki a számon egy alkalommal, mikor belépett, de ő rögtön replikázott, hogy nekem szintúgy. Egyre többször kellet rágyújtanom. Másra sem tudtam gondolni, bénán ültem, nyakig felhúzott, harisnyás lábakkal... az osztrigák pedig összecsukódtak, végül ki sem nyíltak többé előttem.

Hosszú sétákat teszek, és vettem egy szobát. Fényeset, tágasat, zárható ajtóval. Tudom, hogy tetszene neked...

De ez itt nem a te szobád.

- Kórházszagod van – mondta, pajzsként használva a köztünk sorakozó, igen fejlett polcrendszert. Annak mélyéről hunyorgott elő tompán, és tompa volt a hangja is, kissé fátyolos, nehézkes, és csakúgy grimaszolt egyet, mert bizonyos időközönként beiktat egy ilyesfélét, talán unalomból, talán pillanatnyi hangulatát közlendő. De az is lehet, hogy csak egyszerű szokás. Azért megjelent arcán a feszült, szokásos vigyor, ami abból állt, hogy fogait elővillantva széthúzta ajkait, és kidüllesztette nem elhanyagolható méretű szemeit, amiket általában két héja jótékony takarásában tart háromnegyed részig.  
Nagyjából hitelesen utánozva az eredetit, jeleztem, hogy én is. Mármint, hogy szintén. Akármit is jelentsen éppen ez a gesztus. De az is lehet, hogy csak egyszerű szokás. A köszönőszöveget válaszra sem méltattam. Most mit mondjak?
„Neked is.”
Néha rájön, hogy kórházszagot érez. Néha éppen ott vagyok. Én is érezni szoktam. Szürkészöld és sárgásfehér.
Bemásztam egy tágasabb polc tetejébe. Onnan éppen ráláttam. Beszélgettünk. Hébe-hóba. Néha félúton elenyészett a hangja. Jobban kellett figyelnem. Át akartam mászni egy közelebbire, de meggondoltam magam. Jobb híján figyeltem.

- Cigiszagod van – mondtam, amikor később arra jártam.
- Elnyomja a kórházét – felelte.

Néhány hét után már folyamatosan füstölt. Ki sem látszott belőle. Közelebb kellett mennem, hogy lássam, és halljam, amit mond. Választottam egy másik polcot. Kényelmesebbet. Egész jó helynek bizonyult. Nem volt olyan lehasznált. Kitámasztottam a hátam, és figyeltem. Egy idő után megint kezdett elhalni a hangja. Megrémültem, de nem mentem közelebb, nem, mert azt viszont hallottam, ott bent, az agyamban csengeni, amit mondani szokott, ami megálljt parancsol még a legelszántabb lépteknek is a polcok lábánál: „Kórházszagod van”.

Hosszabb távra berendezkedtem.

Ha nem jövök, hiányzik. Eldobom a csikket, benyitok, és ott talállak, és nincsenek már polcok, csak egy, ahol, úgymond, most éppen lakom.
- Cigiszagod van – mondom.
- Neked is – vigyorogsz, és lesütöd a szemed, neked mindegy, hova ülök, de maradok a helyemen, köszi, ez egész jó kis hely, innen még látlak is, és te vállat vonsz, kinyújtózol, mintha korábban nem fértél volna el, és rájössz, hogy van tér.
Ismerős illat kúszik a szobába. Szürkészöld és sárgásfehér.
Gyorsan rágyújtasz.
Inkább én is.

Szárnyas dög vagyok. Egy angyal.

ez kell nekem, a minta nélkül, persze:}

A következő - szerintem szenzációs - idézetet betonpandának köszönhetjük, és most én is közzéteszem:

"The girls are not anorexic, but the clothes are" Lagerfeld

Alice csodaországban. Bevallom, én előbb láttam a Disney-filmet, és csak pár éve olvastam. Kosztolányi Dezső fordításával - bármennyire is kedvelem - képtelen voltam akár csak köszönőviszonyt is kialakítani, annyira zavart a nyelvezet, a folytonos tetszikezés, és hogy agyonlövi a legnagyobb poént, mikor a Cheshire Cat-et állati következetlenül Fakutyának fordítja. Az oké, hogy mindkettő vigyorog, de akkor sem mindegy. Szóval elolvastam angolul, és a kedvenc részemet újrafordítottam, mert nem bírtam nézni ezt a tévedést. Beteszem ide a szöveget angolul:

`But I don't want to go among mad people,' Alice remarked.

`Oh, you can't help that,' said the Cat: `we're all mad here. I'm mad. You're mad.'

`How do you know I'm mad?' said Alice.

`You must be,' said the Cat, `or you wouldn't have come here.'

Alice didn't think that proved it at all; however, she went on `And how do you know that you're mad?'

`To begin with,' said the Cat, `a dog's not mad. You grant that?'

`I suppose so,' said Alice.

`Well, then,' the Cat went on, `you see, a dog growls when it's angry, and wags its tail when it's pleased. Now I growl when I'm pleased, and wag my tail when I'm angry. Therefore I'm mad.'

`I call it purring, not growling,' said Alice.

`Call it what you like,' said the Cat

A beszélgetés lényege, hogy a Macska megpróbálja meggyőzni Alice-t, hogy mindketten bolondok. Alice azért, mert odament, abba a világba, a Macska meg azért, mert állítása szerint ő pont ellentétesen cselekszik a kutyákkal, tehát dühében csóválja a farkát, és örömében morog. Alice felvilágosítaná, hogy ez nem rendhagyó egy macskától, aki egyébként dorombol, de az hajthatatlanul védi álláspontját.

Kicsi koromtól Cheshire Cat volt a kedvenc szereplőm, az a vigyor... Aztán egy nap élőben is találkoztam egy Cheshire Cattel. Ugyanaz a halálos vigyor, ugyanaz a rögeszmés ragaszkodás a személyes ideológiákhoz.

Két dolgot tanultam belőle:

1. Alice tényleg nem normális

2. a Cheshire Cat-féle "bolondok" nagy hasznot húznak eme "bolondságukból", mert az első döbbenet után mindenki elnéz nekik mindent. Mindig. Ez az első-nap-az-óvodában-attitűd. És sokkal veszélyesebb, mint a gombák.

Ez a blog, minden bejegyzésével együtt a szóban forgó dulimanó természetrajza. A dulimanó ebben az esetben egy egyén, viselkedéséből nem lehet fajtája egészére következtetni.

A dulimanó Julio Cortázar argentin novellaíró tollából származik. Írásaiban más képzeletbeli lényekkel együtt olvashatunk róla.

A szóban forgó dulimanó, mint megkülönböztetett egyén jóformán csak névben hasonlít e lényekre.

A viccelődést, szerepjátékot és irodalmi kitekintést félretéve, üdvözlök minden látogatót, mostmár E/1-ben:}

Ha nem szeretnék túl egyértelműen fogalmazni, márpedig az ilyesmi most nehezen kívánkozik, azt kell és célszerű mondanom, hogy megvagyok, köszönöm. Jobban definiálni nem lehet ezt a különös hogylétet, amikor két napja nem tudod lehunyni a szemed, amitől már szürke vagy és kocsonyás állagú, és az evés is valamiféle nyűg, ami csak arra jó, hogy megváltoztassa az ízeket a szádban, hogy aztán valami folyékony dolog újra megváltoztassa az ízeket a szádban, és egyszercsak azon kapd magad, hogy elteltél, elnehezedtél, és már nem tudod megkülönböztetni az ízeket. Aztán ki kell menned, hogy rágyújts a sokak által gyűlölt mentolos cigarettádra, amitől kicsit könnyebbé válsz, a harmadik után pedig léggömb leszel, abból a fajtából, amelyik a padlón szerencsétlenkedik, de igyekszik vidáman kinézni, ahogy az egy léggömbtől elvárható. Végül tényleg elég vidáman nézel ki, és elhatározod, hogy mától te is héliummal fogsz működni.