Valamikor, egy meleg, kék harisnyás napon megkért, hogy szálljak ki a polcból, mert kell a hely a könyveknek. Ami azt illeti, elég kedvesen tette, mégcsak nem is győzködött, csak megfogta a kezem, mintha erre várnék, mintha erre várna. Kicsit megbillentem, de magam alá húztam kék harisnyás lábam, mert érzékeltem egyhe remegését, amit olyankor produkál, ha valami gyengén bár, de haladásra készteti.
A következő napokban már egymást győzködtük arról, hogy a polc a könyveké kell legyen, mert hát milyen polc is az, amit nem rendeltetésszerűen használnak? Mindannyian akartuk. Ő is, én is (a kék harisnyák a legjobban), és persze a könyvek, akik izgatottan lapultak egymáshoz, teljes betűrendben. Legyen hát rend, mondtuk mi, mondták ők, de senki nem mert megmozdulni, mert a takarítás igazán nagy kalandnak igérkezett.
Szemérmetlenül szemérmesen szálltam alá, hogy elfoglaljam a korábban felkínált helyet, és kellemes volt. Nagyon. Bár kissé összehúzta magát, és a szemei még mindig két osztriga módjára csattantak össze, ahányszor csak komolyabb összeütközésbe kerültek az enyéimmel, elmondhattam, hogy megdöntöttem a legkisebb távolság rekordját, melyre rém büszke lehettem, ráadásul joggal.
Amikor megjelent a szürkészöld illat, rágyújtottunk, kifüstöltük.
Komoly tervekbe fogtam, az inspiráló környezet, az egyre tágabbra nyíló kagylóhéjak azt sugallták, végre hosszabb sétákat tehetek majd távolabb, elég bátorságom gyűlt össze, hogy nekem is legyen egy saját helyem, amiből majd ő is kap, nemcsak egy polcot, mindjárt egy egész szobát. Fényeset, tágasat, zárható ajtóval.
De minden eltelő nappal jobban aggódtam valamiért. Az aggodalom is, a bizonyos valami is egyre nagyobbnak tetszett, hát nekiálltam pakolni.
"Az egyetlen dolog, ami rendben van itt, a könyvespolc..."
Amikor kicsit egyedül maradtam bent, csendben bámultam régi otthonom és potyogtak a könnyeim. - Kórházszagod van - szaladt ki a számon egy alkalommal, mikor belépett, de ő rögtön replikázott, hogy nekem szintúgy. Egyre többször kellet rágyújtanom. Másra sem tudtam gondolni, bénán ültem, nyakig felhúzott, harisnyás lábakkal... az osztrigák pedig összecsukódtak, végül ki sem nyíltak többé előttem.
Hosszú sétákat teszek, és vettem egy szobát. Fényeset, tágasat, zárható ajtóval. Tudom, hogy tetszene neked...
De ez itt nem a te szobád.
