Aki figyel, az rájöhetett már, hogy nem vagyok emberbarát természet. Aki nem figyel, az valószínűleg bedől annak, hogy a gének meg az évek naivajelmezbe csomagoltak. Lehet, szeretném mindenkiről a legjobbat feltételezni - nem megy. Évek óta már. Szokták mondani, hogy kedves vagyok. Elképzelhető. Azzal a pár emberrel, akit szeretek, nyilván. Volt, hogy azt gondoltam, kedvelek valakit, aztán rá kellett jönnöm, hogy távolról sem - sehogy sem bírtam vele kedves lenni. Néha kénytelen vagyok áthidalni ezeket a problémákat, ilyenkor marad a csend vagy az udvariasság. Nem tudnám eljátszani az ellenkezőjét.
Nem hiszek a mindenre és mindenkire kiterjedő kedvességben, és nem szeretem, ha bárki két mondat után dönteni akar a jelenlétéről. A valódi kedvesség túlmutat az első találkozások udvariasságán, amikor néhány jól eltalált verbális formulával és szimpatikusnak ható esetlen vihogásokkal próbáljuk palástolni, hogy valójában távolságtartóan vicsorgunk és ráncoljuk az orrunkat. Az udvariasság egy filterarc, ami mögött hidegen szemrevételezzük a másikat, mellyel érdektelenségünket palástoljuk, vagy amely mögött csírázni kezd az igazi, személyreszabott kedvesség. De kedvesnek lenni még egyetlen emberrel is nagyon nehéz.
