a dulimanó természetrajza

ki hinné, hogy még mindig tart, nem szabadulhatok. hányszor lett majdnem vége, kicsi tetemükkel az ablak alatt, Andrée, én megírtam magának mindent, sokadszor utoljára, de Andrée, ez az én lakásom, mindig is az volt, mostmár tudom, és maga is tudja a maga módján, hisz emlékleznie kell. nem annyira a nyulak miatt, de igen, Andrée, ugye emlékszik, keserű érzés belépni olyan környezetbe, ahol valaki úgy rendezte be a kellemes kis életét, hogy minden tárgy a lelke látható meghosszabbítása legyen, ugye Andrée? maga tudja, miért költözött a lakásomba, pedig a nyulak, Andrée! akárhányszor érzem a kis szőrcsomót a torkomban, és elképzelem, milyen színű lesz, ha majd felőklendezem, a tenyeremen érzem apró szőrös testét ahogy lassan megszárad, és maga, Andrée, már hozza is az előre kikészített üvegketrecet, és büszkén mutogatja a világnak a testemből lett kicsi életeket, mindegyik normális, tökéletes kis nyuszi, és akkor maga jön, Andrée, és eladja őket.